TISZTELET A ROMANTIKA KORÁBÓL

A kiváló vendégkarmester műsorát – noha három szerző műveit vonultatja fel – közös nevezőként Liszt Ferenc szellemisége hatja át. Alekszandr Borogyin „Közép-Ázsia pusztáin” című művét eredetileg II. Sándor orosz cár uralkodásának évfordulója alkalmából tervezték bemutatni, bár végül erre nem került sor. A darab először 1880 áprilisában Szentpéterváron hangzott el a pályatárs Rimszkij-Korszakov vezényletével. Ajánlása ekkor már a zeneszerző által nagyrabecsült barátnak, Liszt Ferencnek szólt.  Borogyin a következő ismertetést adta közre kompozíciójáról: "Közép-Ázsia monoton sztyeppéinek csendjében egy békés orosz dal ismeretlen hangja hallatszik. A távolból lovak és tevék közeledését halljuk, aztán egy keleti dallam bizarr és melankolikus hangjait. Karaván közeledik orosz katonák kíséretével, akik biztonságban folytatják útjukat a hatalmas sivatagban, míg el nem tűnnek a távolban." Borogyin dallamalkotó készsége, illetve az egyes textúrák és hangszínek érdekes használata teszi ezt az alkotást az orosz romantika egyik legtöbbet játszott művévé.

A Haláltánc, pontosabban De profundis, Psaume instrumental, azaz hangszeres zsoltár – Liszt első zeneszerzői kísérlete a zongoraverseny műfajában. Spirituális kiindulópontja a 129. zsoltár „A mélységből kiáltok hozzád, Uram!” kezdetű dallama. Liszt 1834-35 között dolgozott a művön, mely azonban befejezetlen maradt, nem írta meg a záróütemeket, és felhagyott a zenekari anyag kidolgozásával. A De profundist másfél évszázadnyi mellőzés után – az 1980-as évek végén – több muzikológus is rekonstruálta és előadhatóvá tette. Kiderült, hogy a klasszikus műfajt megújítani szándékozó Liszt későbbi érett stílusának szinte valamennyi jellegzetessége már jelen van a partitúrában, a forma egységének igénye éppúgy, mint a témák állandó transzformálására való hajlam. Liszt Haláltáncának közvetlen ihletője „A halál diadala” című, Pisában látható freskó, melynek alkotója Buonamico Buffalmacco firenzei festő. A darab tematikai alapját a Dies iræ (a harag napja) gregorián himnusz dallama adja, mely valószínűleg a 13. századi Celanói Tamás ferences szerzetestől származik. Liszt itt már elhagyja a fiatalkori darabjait jellemző virtuóz, bravúros megoldásokat,  a zongoraszólam letisztult egyszerűséggel szólal meg. A variációsorozat hat részre, illetve négy összefüggő tételre tagolódik. Pándi Marianne zenetörténész találó megfogalmazása szerint Liszt zongoraversenyei közül „…ez nyúlik vissza a messzebb múltba, és ez mutat a távolabbi jövőbe.”

Alekszandr Konsztantyinovics Glazunov az orosz későromantika jelentős képviselője a komponálás mellett karmesterként, és tanárként is tevékenykedett, sőt 1907 és 1928 között a Szentpétervári Konzervatórium igazgatói posztját is betöltötte. Legfontosabb művei szimfóniák és nagyzenekari művek, ezért szülőhazájában gyakran „orosz Bruckner”-nek is nevezik. Liszt Ferenc emlékének szentelt 2. fisz-moll szimfóniáját Glazunov 1884 és 1886 között komponálta, bemutatójára 1886-ban került sor Szentpéterváron. A mű négy tételből áll, hangvételét jellegzetesen orosz tematikus stílus jellemzi, amely Borogyinhoz hasonlóan "keleti” és "nyugati" karakterű dallamokat állít egymás mellé. A szimfónia főtémája, amely az első tétel bevezetésében unisono szólal meg, mind a négy tételben felbukkan, megteremtve ezzel a mű ciklikus egységét. Glazunov motivikus fejlesztési technikája a korabeli orosz gyakorlatból származik. Megmutatkozik a gazdag hangszerelés és a nagy formák kezelése iránti érzéke, amely későbbi munkásságát is jellemzi. A Glazunov műveket a színgazdag hangzásvilág, a megkapó dallamok és a drámai érzékenység egyformán jellemzik, ezért azokhoz a hallgatókhoz is könnyen közel kerül, akik még nem ismerik művészetét.

– baljos –