„A HARMADIK” – RACHMANINOV 150

A százötven éve született, nyolcvan évvel ezelőtt elhunyt Sergei Rachmaninov a zeneszerzőknek abba a körébe tartozik, akiknek megítélése jó ideig szakmai vitákat gerjesztett. Egyesek posztromantikus stílusát tartották túlhaladottnak, míg mások melódiabőségét rótták fel neki. Köszönhetően a 20-21. század néhány eltökélt muzsikus zsenijének – mint például Vladimir Horowitz, vagy Kocsis Zoltán –, napjainkban már nem kérdőjeleződik meg az orosz származású zeneszerző életműve. Rachmaninov nem kizárólag zeneszerzői teljesítményével, hanem rendkívüli előadóművészi tevékenységével is beírta nevét a zenetörténetbe, pianista képességeit sokan egyenesen Liszt Ferenc-i magaslatokba helyezik. Ezt az állítást erősíteni látszik az 1909-ben – első amerikai turnéja során – bemutatott III., d-moll zongoraversenye, melynek előadása máig nagy erőpróbát jelent a zongoristák számára. A szerző úgy emlékezett vissza, hogy talán ez volt az egyetlen alkalom, amikor műve nemcsak a muzsikusok, hanem a közönség körében is sikert aratott.

A versenymű három tételét erős tematikai vonatkozások kötik össze: a nyitótétel főtémája visszatér a második (Intermezzo) tételben, aztán a szünet nélkül következő fináléban is. Ez a főtéma orosz liturgikus, illetve népi dallamokkal mutat rokonságot, bár a szerző tagadta a tudatosságot, mindössze azt akarta, „hogy a dallam »énekeljen« a zongorán, ahogyan egy énekes énekelné…” Az első tételhez Rachmaninov két kadenciát is komponált, közülük rendszerint a második, lazább szerkezetűt szokták megszólaltatni, ahogyan azt a szerző is tette, amikor szólistaként a közönség elé lépett.

Rachmaninov 1935 és 1936 között komponálta a-moll hangnemű III. szimfóniáját, mely életművében átmeneti jellegű alkotásnak számít. Dallamilag és ritmusában ez a leginkább orosz karakterű szimfóniája, korábbi műveihez mérten viszont igen újszerű. Kifejezésmódjában egyszerűsödés jelenik meg, ami ugyanakkor fokozza a szimfónia érzelmi erejét. A darabot 1936-ban Leopold Stokowski vezényletével a Philadelphia Zenekar mutatta be. A kritikai vélemények megoszlottak, a közvélemény pedig kezdetben kifejezetten negatívan viszonyult a műhöz. Évtizedeknek kellett eltelnie, hogy a darab és szerzője kedvezőbb megítélés alá essen, és a darab elfoglalja helyét a zenekari repertoárban.

A hozzávetőleg negyven perc időtartamú szimfónia mindössze három tételt tartalmaz. Első tétele egy mottó-témával nyit, melyet aztán a klarinét, a kürt és a csellók szólaltatnak meg. Eltart egy darabig, amíg a valódi főtéma megjelenik. Aztán a mottó és az új téma egyszerre fejlődik és bővül, majd egy szomorkás visszatérés vezet a zárlathoz. A második tétel ugyancsak a mottóval kezdődik, majd egy témapárt vezet be a szólóhegedű, a fuvola, majd a basszusklarinét előadásában. A központi scherzo rész elkülönül a környező anyagtól, némileg Berlioz Fantasztikus szimfóniájára utalva. A scherzo markáns tetőpontja hirtelen erőteljes meneteléssé változik, aztán a fordított mottótéma zárja le a tételt. Az oroszos hangulatban induló fináléban a főtéma kontrapunktikus kidolgozását élvezhetjük, melyet több csúcspontot is elér. Egy lágy fuvolaszóló szakítja meg a folyamatot, majd diadalmasan dübörgő ünnepi befejezés űzi el a darab során megjelent sötét árnyakat.

– baljos –

Szabó Marcell

Kollár Imre